Tegnap volt az első menstruációs beavató szertartásom, amire az elhívást még tavaly ősszel kaptam meg Londonban, azon a méhtisztító szertartásomon, ahol először meditáltam úgy, hogy a férjem kivételével mindenki energiáját kitisztítottam magamból.

Nagy várakozásokkal készültem, a szertartás menete nagyon könnyen lejött, de mint tudjuk, sokszor nem az akar lenni, és nem is az lesz, amit eltervezünk. A bemutatkozó kör (mint mindig) nagyon megható és tanulságos volt. Sok-sok visszajelzésből tudom (no meg magam is látom), hogy van egy olyan képességem, ami által extra hamar megnyílnak előttem az emberek – ezen néha ők maguk is meg szoktak lepődni. Ilyenkor azzal, hogy mindenki elmondja a motivációját, hogy miért jött ide, betesszük a szándékot a térbe, mert a szándék megfogalmazása már önmagában teremtő erővel bír. (Tér-emtő erővel, vagyis programozza a teret, ami hat ránk. Ez nem kitaláció, a kvantumfizika is igazolja: Dr. Quantum - Kettős rés kísérlet.) Az is sokaknak okoz meglepetést, hogy mennyire másról beszélnek a térben, mint amit korábban elhatároztak. Persze, hiszen hat ránk a tér. Nagyon meghatározó egy szertartáson/kurzuson/work shopon/tanfolyamon/stb…, hogy milyen információk kerülnek a térbe, eleve milyenek vannak benne, illetve hogy mennyire alkalmas a foglalkozás vezetője a tér tartására.

Ahogy a méh tisztító szertartáson, itt is megépítettük az oltárt. Mindkét szertartásnál az a kérésem, hogy mindenki hozzon magával földet, amit lehetőleg ő maga kapart ki (most ennél a fagyott talajnál ettől eltekintek, de az tény, hogy az erősíti a szertartást, ha valaki előtte tudatosan kapcsolatba lép az anyafölddel, és ezért dolgozik, tesz is egy keveset), illetve egy olyan papírlapot, amire a saját menstruációs vérével festett, rajzolt valamit.

Minden korban és ősi kultúrában tudták, hogy az anyaföld és a méhünk analógiában van egymással, sőt, a tény az, hogy minden ma élő nő méhének az állapota globálisan megegyezik az anyaföld állapotával. Így hát, amikor a méhünket tisztítjuk, az anyaföld is tisztul. Persze nem ez a cél (ez egyénileg olyan lenne, mint kiskanállal elhordani a tenger vizét), de minél több nő lép tudatosan kapcsolatba a méhével, testével, annál inkább segítünk a földünknek is ezzel. Elisabeth Davis azt mondta erről: „Minden nő saját testével való újraegyesülése földünk megmentésének a metaforája.” Ebben a témában külön ajánlom Queen Afua: Szakrális nő című könyvét, ahol a szerző (aki egy gyönyörű afrikai nő, gyógyító, tanító, papnő) arról ír, hogy Afrikában évezredek óta tisztítják a méhüket az asszonyok. (Akárcsak Latin Amerikában, Tibetben, és még sok más ősi kultúrát őrző országban.)

No de vissza az első menstruációs beavató szertartásomhoz. A bemutatkozás után egy meditáció jön a három tantiennel, vagyis erőközponttal. (Erről rengeteg információ van a neten, elsősorban  Thai Chi, Chi Kung oldalak fognak kijönni, de ezzel nem csak ők dolgoznak.) Az alsó tantien (más néven hara) a teremtő erőnkért felelős energiaközpont, a középső az érzelmekért, a felső a szellemivel való kapcsolódás székhelye, én innen indítom el a lélekkapcsolatot is a Forráshoz. Ahhoz, hogy az elmondott szándékból megvalósulás, manifesztum legyen, nagyon fontos, hogy kellőképpen „le legyünk földelve”, vagyis meglegyen a kapcsolatunk a földdel (amiből minden anyagi van), hogy ezt szívből tegyük, és hogy mindebben ott legyen a szellemi-lelki töltet is. Mint egy gyönyörű hatalmas fa, mélyre nyúló gyökerekkel, égbe törő erős ágakkal.

Az oltár megépítése egy szépséges és végtelenül finom folyamat. Együtt csináljuk, miközben létrejön egy „angyali” kórus. Nem instruálok (csak az alapformát mutatom meg), miközben az összes magánhangzót végigzengetjük, összehangolódik a hangok rezgésén kívül a tetteké is. Mindig megcsodálom az oltár szépségét, amiben föld, vér, virág, mécsesek, gyertyák, szakrális tárgyak, képek vannak. Ezután meghajolunk Gaia, az Anyaföld előtt, majd az anyukánk előtt, női őseink előtt, mindennemű égi segítőnk előtt, kérve az égiek támogatását, áldást a szándékunk megvalósulására.

Ezt a szertartást ebéd után az anyánk előtt való meghajlással folytattam. Jogos a kérdés, hogy minek ez, ráadásul még egyszer? Az oltárnál való meghajlás csupán egy alap tiszteletadás, és ennek a meghajlásnak a végén (az ebben levő 5 rítusból a 4. állomásként) megkérem az anyákat megjelenítő segítőket, hogy áldják meg a lányukat, hogy a saját életüket éljék,  elmondva azt is, hogy akkor is szeretettel gondolnak rájuk, ha bizonyos dolgokat másként tesznek, gondolnak. A szülő előtt való meghajlás rítusát Hellinger családállító módszeréből vettem át, megspékelve néhány olyan elemmel, amit én idevalónak érzek. Nem részletezem most ennek a menetét, ahogyan azt sem, hogy hogyan választódnak ki a programozott tér segítségével a párok (hiszen először az egyik az anya, utána a másik), a lényeg az, hogy nagyon hatékony az egész, erős érzéseket hoz föl a jelenlevőkben. (Sokszor soha meg nem élt, teljesen új érzéseket is, ami egyébként alapvetően jellemző a foglalkozásaimra.)

Bár eredetileg nem terveztem, de olyan erősen jelezte az intuícióm, hogy ennél a csoportnál elengedhetetlen a szülőkkel való munka másik aspektusát is megélni, hogy egy ülő meditációban megéltük ennek a gyakorlatnak a bizonyos szempontból fordítottját is, vagyis azt, amikor nem a gyerek a kicsi, aki meghajol a szülők előtt, hanem a szülők állnak lent (egy kristálypiramis tövében jobbra és balra), és néznek föl a gyermekükre. Többen emelték ki a végén, hogy számukra ez a gyakorlat adott az egyik legtöbbet.

Úgy tapasztaltam, hogy a hellingeri rítus (amiben a gyerek a kicsi és a szülő a nagy), akkor ad a legtöbbet, ha az egymáshoz való kapcsolódásunknak a másik aspektusát is segítek megélni a jelenlevőknek, ami arra épül, hogy amikor a szüleink nemzettek, mindent átadtak nekünk, amit addig megéltek, és a gyerek bizonyos szempontból több, mint a szülő, hiszen benne ott van az összes apai és anyai ős, amire a szülő fölnézhet. De igen, ezelőtt fontos, hogy meghajoljunk előttük. Legalább is én így gondolom, látom, tapasztalom.

A szkeptikusok erre persze mondogathatják, hogy ugyan már! Mi változik attól, hogy hajlongunk, meg mindenfélét képzelődünk! A TÉNY az, hogy valójában nem az számít, hogy mi történik, hanem hogy MIT ÉLÜNK MEG ÁLTALA. Ez a klasszikus pszichológia egyik alapköve.

Ezután az intenzív lelki munka után szerettem volna egy szünetet, de valahogy beszippantott a flow, és a női őseinkkel, a generációs lánccal folytatódott a munka. Három sorba álltak be a lányok. Aki legelöl volt, először meghajolt a női ősök előtt, majd beállt a sor elejére, és beledőlt a mögötte állóba, illetve állókba, hiszen az egész sor tartotta őt. Ez kb. egy 25-30 perces intenzív menet volt, ami alatt végig flowban/áramlásban/ voltam, voltunk. Nagyon élvezem ezt az állapotot, mert végtelen könnyűnek érzem magam, valójában nem is dolgozom ilyenkor, nem kell gondolkodnom a mondandómon, csak átadom magam a térnek, a pillanatnak, ami visz. Persze jóval ezelőtt már megfogalmazódott bennem ennek a generációs sorból való erőgyűjtésnek a lényege.

Az őseink (anyánk, nagyanyáink, dédanyáink, ükanyáink, szépanyáink, stb…) lelke, akár az élők, akár a holtak közt van, akkor lesz boldogabb, teljesebb, fényesebb, az élete is akkor nyer még nagyobb értelmet (ezt most nem részletezem), ha mi magunk minél inkább a saját életünket éljük, önmagunk, a világ és az ő örömükre. Ehhez gyűjtünk erőt, áldást tőlük, hogy elkezdjük lerakni azt, ami nem a miénk. ELKÉPESZTŐ megérezni azt az erőt, ami bennünk nőkben van! Azt, hogy hogyan jelenik meg a ma nőiben azt hatalmas energia, ami a múlt asszonyainak a sorsán át ott van bennünk! Ők a patriarchális időszakban nőttek föl, ami igen megedzette őket – teher alatt nő a pálma, ezt jól tudjuk. És ez az erő nem csak ott van bennük, de TUDOM, hogy bárhol is vannak, bármilyen dimenzióban, élők, vagy holtak közt, lelkük mélyén át akarják adni. Amerikában már van erre egy kifejezés: a nők törnek föl, mint az olaj.

Ilyenkor igen nagy szenvedéllyel sorolom, és részletezem, mi mindent éltek át a múlt asszonyai, a mi drága őseink. Így kívülről egy kicsit úgy látom magam, mint egy sámán és egy mágikus mesemondó keveréke. Erős, felemelő, katartikus az egész. A visszajelzések is ezt igazolják. Többen is mesélték, hogy döbbenetes volt számukra, hogy ahogy az előttük álló anyukáját, nagyanyáit, dédanyáit, ükanyáit, stb…megjelenítette (behívta) újabb és újabb (akár tőle idegen) lelkiállapotok és érzések lettek rajta úrrá. Volt, aki mesélte, hogy megváltás volt számára a hangtálam gongatásának a hangja, hogy ez a „szerep” (az adott hozzátartozó képviselete) lejárt.

Ekkor már olyan feszültség és erő volt a térben, hogy végképp éreztem, hogy itt nem a szünetnek van a helye, hanem a transztáncnak, szabadtáncnak. Ezt most itt ki kell nyomni, tolni, elengedni, integrálni, kirázni és berázni, kontroll nélkül ugrálni, nyújtani, mozogni. És ez abszolút beigazolódott. Nőtársaim akár a karámból szabadult vadcsikók (és vadkancák) adták bele magukat a táncba – ami egy nagyon tudatosan felépített transzzenére ment. Én magam is bizonyos szintig transzba kerültem. Ez nekem némileg egy „mátyáskirályos” állapot, mert kint is vagyok, bent is vagyok. Nem lehetek kívülálló, aki csak szemléli őket, mert az csökkenti az ő transzuk erejét – hiszen egy csapat vagyunk, hatunk egymásra. Viszont teljesen el se szállhatok, hiszen figyelnem is kell rájuk, és közben „tartanom kell a teret”. Az évek során ezt megtanultam, sok munka van benne.

Jó néhány számon át ment az egyre felszabadultabb mozgás, ami közben én időnként instruálok: hagyjad, hogy a zene és a tested vezessen, ne akarj táncolni, csak add át magad, stb…Egy kontroll nélküli szabad táncban  elindulnak az öngyógyító folyamatok, tudattalanul is elkezdjük testi szintre vinni és integrálni, ami addig elhangzott, felépült. Az egyik legszebb, (szívet nyitogató) számnál kértem, hogy az a pár ember, aki még állt, is feküdjön le. Mikor leállítottam a zenét, a belső hang súgta (hiszen flowban voltam), hogy most kezdjük el mélyről kilélegezni mindazt a feszültséget, egyáltalán mindazt, amire nincs szükségünk. Szinte meglepett, hogy milyen mélyről, milyen hangosan, erősen jöttek az elengedő légzések, sóhajok.

Ez olyan szintre fokozódott, hogy kértem, hogy kapcsoljanak át intenzív transzlégzésre. Akkor már szinte perzselt a levegő, annyira sűrű volt a tér. És jöttek belőlem a mondatok: engedd el, dobd ki, ami nem a tiéd! Anyád, nagyanyáid, dédanyáid, ükanyáid sebeit, önbüntető mintáit, az abúzusok, alárendelődések, bántások, hiányok és fájdalmak emlékét, rakd le, itt illik leraknod, ez az elengedés tere, spirituális engedélyed van rá, a tér, az anyaföld majd transzformálja, lélegezz intenzíven, dolgozz magadért, magadért lélegzel…

És itt még mindig nem ért véget ez az erős áramlásban levés, tisztulni vágyás. Miután megdolgozták a testüket, lelküket, szellemüket, jött a hang ereje, a hang rezgésével való munka. Elkezdtük valamennyien kontrollálatlanul kiengedni, ami még bennünk maradt és távozni kívánt. Olyan rezgést tapasztaltam, ami fizikailag is extra élmény volt. Mintha a hanghullámaink egy vastag rezgéstömbbé álltak volna össze, kicsit hasonló (de mégis nagyon más), mint amikor rock koncerten a hangfal közelében állva hallom a dobot, a basszust, a mélynyomót, és rezeg a gyomrom, de még a tüdőm is. Ez a rezgés  elképesztően jól esett! Éreztem, hogy tetőtől-talpig átjár (akár egy biodinamikus craniosacralis kezelés ), beindítja az öngyógyító folyamatokat, tisztít, és felemel. Ekkor elkezdtem kántálva énekelni az előző este írt négy sort:

Szabad vagyok, szégyentelen.

Megélem az életemet.

Saját élet, szabad döntés

Nőiségben szintet lépés.

És elkezdtek a lányok becsatlakozni. Egyre nőtt az erő ebben a pillanatról-pillanatra kialakult mágikus kórusban. Katartikus volt, annyira jó érzés, ami a világ legjobb érzései közé tartozik! Erő, szeretet, összetartozás, öntudat, egység élmény, önbizalom ősbizalom, mind-mind ott volt benne.  Úgy szárnyalt és rezgett a hangom, mintha erre lett volna teremtve.

Csak úgy rezgett a sok összeadódott, megvastagodott hang, rezgette a női erő ős öntudat, hogy igen, eljött az idő, hogy a saját életünket éljük, és élvezzük azt, akik vagyunk, élvezzük azt, hogy nők vagyunk! Elég abból, hogy ki mit gondol rólunk, vagy ír elő, vár el, elég volt a másoknak való megfelelésből, az alárendelődésből, az őseink lehúzó mintáiból és sebeiből! Saját élet, szabad döntés, nőiségben szintet lépés!

Lehetett érezni, hol volt a vége. Mint egy orgazmus, ami után a kielégült test megpihen, és még egy darabig a történtek hatása alatt marad. Egy darabig csak pihengtünk.

Itt jött a szünet, és egyben az átöltözés pirosba. Kimentem a folyosóra összeszedni a gondolataimat, elemezni ezt a valamivel több, mint  három órán át egy huzamban levő csodát, aminek még mindig a hatása alatt vagyok. Akkor jöttem rá, hogy itt vagyok az első menstruációs beavató szertartásomon, és a bemutatkozó kör óta csak néhány bekiáltott mondatban hangzott el a menstruáció szó. (Jogod van a saját életedhez, a nőiséged, szexualitásod, menstruációd méltó megéléséhez! Nincs szükséged a görcseidre, a szenvedéseidre, amik nem a tiédek, stb…)

Teljesen világossá vált számomra, hogy ezután az extra intenzív, óvezdózis érzéseket, élményeket hozó hosszú és kemény menet után már feldolgozhatatlanul sok információ lenne, ha megcsinálnám a tervezett meditációt, ahol végig megyünk az emlékezés folyosóján – a menstruációnkhoz, nőiségünkhöz kötődő emlékekre fókuszálva- egészen a megfoganásig, majd képzeletben elmegyünk az Ősanyához, aki feltölt és megáld minket, onnan vissza a saját életünk folyosójába, amikor is képesek vagyunk megértéssel és elfogadással tekinteni mindarra, amit nőiségünk útján megéltünk, ezzel elengedve, feldolgozva, átírva a negatívumokat.  Innen pedig be az ici-pici személyes moziba, ahol a saját pozitív(abb) jövőképünket látjuk, kinyílt, bátor, szabad, örömteli nőként.

...kattints a teljes cikkért!

http://www.ujegyensuly.hu/onismeret/az-elso-menstruacios-beavato-szertartasom-ahhoz-hogy-a-sajat-eletunket-eljuk-a-kulcs-a-tisztulas