Az egész téli napéjforduló előtti időszak, azaz az advent ideje kiválóan alkalmas az év végi összegzésre, a minden szinten megjelenő „leltár” elkészítésére, hogy aztán az új évben nyitott szívvel csaphassunk a lovak közé, új tervekkel, kihívásokkal, vágyakkal, célkitűzésekkel telve. Eleinte még igen nagy lelkesedéssel nyomjuk az év eleji elhatározásokat, aztán idővel a tapasztalat óvatosabbá teszi az embert: csak azt és annyit határozzunk el, ami tényleg menni fog, ami ránk van szabva, különben megint beégünk magunk előtt, hogy megint nem fogytunk le, nem szoktunk le, nem ülünk minden nap a zongora elé, vagy mégsem sportolunk kétnaponta, nem változott a viszonyunk X-szel vagy Y-nal, stb...

Persze a visszatérően nem megvalósuló tervek is adhatnak egyfajta stabilitást az embernek: legalább valami tuti, biztos, például ha már évtizedek óta minden január elsején elhatározzuk, hogy lefogyunk, és mégsem jön össze. Ez lehet aztán az életünkben az egyik tuti állandó, amire stabilan lehet támaszkodni... Igen, az emberek nagy többsége valójában fél a változástól. Ha elindul egy változás, felborul az egész rendszer, legyen az a változás pozitív vagy negatív irányú – nem beszélve arról, hogy mindennek van előnye és hátránya... Mégis szinte mindig és mindenkinél megjelennek az év eleji elhatározások. És ez így van rendjén, mert a célok motiválnak. Főleg a személyre szabott, éberen kitűzött, valódi célok, amikor az ember felismeri a saját sorsát, útját, feladatát. (A „legyen meg a te akaratod” az én akaratává válik...)

Évek óta az egyik fő téma, ami talán a legtöbbet foglalkoztat engem, az a szabad akarat és a sors viszonya. A választás hatalma és a változtatás lehetősége. Igen sokan ismerik azt a már-már közhellyé kövesült pszichológiai alapgondolatot, hogy a tudatos szint csupán a jéghegy csúcsa. (Tehát egy kis hegysipka, ami kilátszik a vízből… A vízszint alatt kezdődik a tudatelőttes, majd a személyes tudattalan, majd még mélyebben a kollektív tudattalan, ami valamennyiünkben ott van.) És a minket működtető „minták”, „programok”, meghatározó működési mechanizmusok azok bizony javarészt a víz alatti területen vannak. Ez pedig azt jelenti, hogy a változás, változtatás elindításához is oda kell lemenni.
Eldöntheti valaki erőből, hogy mondjuk leszokik a dohányzásról, akár le is szokhat, de a nagy többségüknél ettől még nem múlik el az úgynevezett „orális frusztráció”, a „ködösítésre való igény” vagy a különféle önbüntető mechanizmusokra való belső igény, így aztán könnyedén felcsúszhat 20-30 kiló is. Tehát csupán annyi történt, hogy a pótcselekvést áttolta egy másik tevékenységre az illető. Ha csak a tudatos szinten dolgozunk, ugyanez történhet a lefogyókkal is. X idő múlva beköszön a közismert jojóeffektus, vagyis még több lesz rajta, mint volt.

Persze mint mindenben, itt is vannak kivételek, pusztán elhatározásból sikerülhet leszokni, lefogyni, megtartani, elengedni stb. és klassz új tevékenységekbe szublimálni az energiát, de azt kell hogy mondjam, ebből láttam kevesebbet.

Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy a változtatáshoz arra a szintre érdemes „lemenni”, ahonnan az elindult. Vagyis megkeresni az okot, ami miatt rászokott, meghízott, lefogyott stb. az illető, és ott kell oldani az alapstresszt. Vagyis megérteni, rálátni, megbocsátani, elfogadni, továbblépni. Ezt megtehetjük egyedül is, ehhez az kell, hogy merjünk, tudjunk, akarjunk egyedül lenni, és elbeszélgetni magunkkal. (Ezt már írtam máskor is, hogy rendszeres mozgás, egyedüllét és természetben való lét nélkül nem lehet egészséges és felnőtt életet élni.) Az is nagyszerű, ha rendszeresen egyedül sétálunk (vagy kocogunk, futunk), és elgondolkodunk a szokásainkon. Hiszen a mi választásunk, hogy milyen szokásokkal élünk együtt. Akár újakra is kondicionálhatjuk magunkat.

Felmérések tömkelege bizonyítja, hogy átlag 3 hét alatt át tudjuk magunkat állítani egy új szokásra. (Mondjuk, ha valaki a reggeli kávét teára szeretné cserélni, az első három hét kellemetlen, feltétlenül küzdelmes következetességet kíván, de utána már a tea fog hiányozni.) Persze vannak szokások – amint azt írtam –, aminek a pozitív átállításához szerintem nem elég a tudatos szint elhatározása. Hiszen egy szokás leállításával az egész működési rendszerünkbe benyúlunk, és érdemes megnézni, hogy az adott szokás leállítása milyen újakat eredményezhet, és vajon számolunk-e a következményekkel. Ezenkívül érdemes felmérni a saját képességeinket is, hogy vajon tényleg segítség nélkül szeretnénk-e átállni? Érdemes a kudarcok gyártását kerülni. Én azt mondom, azért vannak módszerek és gyógyítók, hogyha kell, akkor éljünk a segítségükkel.

Szóval végül is mégis csak rajtunk múlik, milyen szokásokat engedünk el és rakunk be az életünkbe. Az tuti, hogy a megkövesült szokásokon való változtatáshoz mélyre kell menni! Azt látom, azt tapasztalom, hogy az emberek tetemes többsége testileg-lelkileg el van tunyulva. Nem véletlenül mi, magyarok vagyunk Európában az elsők, a planétán pedig a másodikak tévézésben. Négy és fél óra az egy főre jutó átlag képernyő előtti bambulás.) Félnek az emberek a változástól, inkább tespednek abban, amit nem is igazán szeretnek és élveznek, de az legalább tuti. Az biztos. Nyilván ez a mélyben nagy belső bizonytalanságra utal, no de attól, hogy nem néznek ezzel szembe, attól nem fog megszűnni.

Nos, én csak annyit kívánok erre az új esztendőre, hogy merjék elhinni az isteni gondviselés jelenlétét, és vágyjanak többet együtt lenni magukkal, hogy legalább lehetőségük legyen arra, hogy megkérdezzék önmaguktól, hogy: „Tényleg ezt akarom? Tényleg  ez nekem a jó?” Merthogy itt kezdődik az egész: magunkkal lenni!

A másokra mutogatás, a folyamatos kifelé hárítás és a panaszkodás mérhetetlenül ostoba, mindenkit lehúzó energiafolyatás. Az ilyen embereket kerülöm, energiavámpírkodjanak azzal, aki erre nyitott.
Az élet igenis telis tele van szépséggel, végeérhetetlen örömlehetőséggel, rajtunk múlik, mennyit élünk meg belőle. Van választás! Úgyhogy éber választásokkal teli új évet kívánok! (Én biztos, hogy többet fogok az új évben énekelni! Yess!)

http://www.nlcafe.hu/eletmod/20101231/ev_eleji_elhatarozasok_-_van_valasztas/

Az írás megjelent a Nők Lapja Café-n.