Lépjünk túl a szimbólumokon, és képzeljük el magunkat a Paradicsomban. Ott vagyunk ketten, én és a társam, aki a párom, a másik felem. Ádám és Éva.

A mi apánk, atyánk, Urunk, maga az Isten, csodálatos jóléttel, szépséggel, bőséggel, az élet milliónyi adományával ajándékozott meg minket. Ám egy fára, és annak gyümölcsére mutatva azt mondta: ebből nem ehettek, de ha mégis megteszitek, megbüntetlek benneteket. És az ember (mert kíváncsi gyermekember volt, s mert nem ismerte a félelmet, fenyegetettséget) evett belőle.

Mint szülő, elképzelem ezt a helyzetet a saját gyermekeimmel. Kirakok eléjük az asztalra egy csomó finomságot, igen gazdag svéd asztalt varázsolva eléjük. És direkt berakok a nyalánkságok közé egy gyönyörű, kerek (a teljesség ígéretét hordozó, azt szimbolizáló), illatos, zamatos, piros gyümölcsöt (vagy akár cukorkát, hiszen tudjuk jól, szinte  minden gyermek édesszájú), és közlöm: mindenből ehettek, de ha ebből esztek, akkor megbüntetlek benneteket. Ez olyan, mintha szándékosan csapdát állítanék nekik.

Elsőként fölmerül bennem a kérdés: mért csinálom ezt? Milyen szülő vagyok én? Direkt provokálom a gyermekeimet – tudván, hogy bennük él az egyik legéltetőbb és legelőrevivőbb tulajdonság, a kíváncsiság, a gyermeki kíváncsiság, aminek köszönhetően majd  felfedezik a világot- én meg  direkt eléjük rakok egy vonzó valamit – mintha mézes madzagot húzogatnék az orruk előtt- majd sejtve, sőt, szinte várva, hogy éltető kíváncsiságuknak eleget téve engedetlenek lesznek, és végre büntethetek. Elzavarom őket otthonról, sőt, kitiltom, kiűzöm addigi otthonukból, és közlöm velük: ezért a végtelen időkig fogtok bűnhődni. Újra kérdem: akkor milyen szülő vagyok én? Biztos, hogy érdemes ezt a bibliai kiűzetés történetet úgy értelmezni, mint eddig?

Mi van akkor, ha kétezer éven át ezt az egészet félreértelmezték? Mért is ne lehetne? Csak azért, mert ilyen sokáig, és ilyen sok ember valamit hitt, még nem biztos, hogy az igaz. Több száz éven át hitték, hogy lapos a Föld.

Egyre többen hisszük, látjuk, érezzük, sőt, tapasztaljuk, hogy itt a Földön a legfőbb és legfontosabb érték a szeretet. Erről már nem csak a vallások, ezoterikusok, spirituális emberek beszélnek, nem csak a pszichológiai kutatások sokasága szól arról, hogy ez az érzés a psziché, a lélek legfőbb tápláléka, de a hétköznapi emberekben is egyre jobban tudatosul a szeretet mindent meghatározó jelentősége.

Az Istent én úgy képzelem el, hogy maga a Végtelen Szeretet, a legmagasabb szintű teremtő energia, ami „csak” sugárzik, árad, mint a Nap. És aminek persze megvannak a maga törvényszerűségei, amik akár még változhatnak is, hiszen mért ne lenne Isten is változó? Nem egy ármányos és megfélemlítő alaknak képzelem, aki direkt kísérti szeretett gyermekeit, szándékosan csapdát állít, hogy aztán büntethessen, mert nem voltak szófogadóak. Ráadásul a végtelenségig büntessen mindezért. Számomra Isten nem egy egoista, sőt, nárcisztikus zsarnok, akinek folyamatosan a behódolás és az engedelmeskedés kell, és aki direkt provokál, kísért, számolva előre az áthágással. Komolyan mondom, ezt még feltételezni is sértő, nem is tudom, ezt hogy hihették ennyi ideig, és ennyien?!?

....kattints a teljes cikkért:

http://www.ujegyensuly.hu/spiritualitas/az-eredendo-buntelenseg-almafaja