Természetesen, mint minden  általánosítás, ez is csak részben igaz – ettől általánosítás. Akinek nem inge, úgyse veszi magára (tudom, hogy nagyon sokan szeretnek az értelmiségi körökből is), de tény, hogy huszonéve TAPASZTALOM, hogy a legtöbb bántás, irányomban való bezárkózás a csúcsértelmiségi körből érkezik, illetve  ennek az embertípusnak, fajtának, csoportosulásnak (vagy hogy mondjam) bizonyos szempontból az  ellentettjétől: a korlátolt kisemberektől és a suttyó bunkóktól.

Az ujegyensuly.hu site-om kiváló csapatából ma már a többedik szerzőtársamtól kaptam a visszajelzést arról, hogy az ö közönsége mennyire nem szeret engem. Ma reggel ez jött: „nem is tudtam, hogy ilyen nagy ellentáborod van. Alig győzöm fogadni az anyázást és nyomogatni a tiltás gombot. Csak meglepődöm, hogy az én kis liberális értelmiségijeim hogy tudnak ennyire fafejűek és előítéletesek lenni. Fontosabb, hogy kinek az oldalán jelenik meg, mint a tartalom...”

Nos, az elmúlt bő két évtized alatt volt időm gondolkodni, hogy ez miért lehet. Nyilván csak a saját tapasztalataimat és érzéseimet tudom megosztani, hogy aztán ez mennyire fedi a valóságot – ami, mint tudjuk, szubjektív –  az más kérdés. Mindenesetre rajtam kívül jó néhány mélyen gondolkodó ember látja ezt így.

Az értelmiségnek egy komoly százaléka intellektuális gőgben szenved – és ezt nem is látja. Ez az a fajta intellektuális fölény, tudat vagy hit, alapvetően izolálja, kirekeszti őket az egységélményből, áramlásból, és ezáltal jellemzően a bőségből is. Emiatt nagyon sok értelmiségi megkeseredik, bezárul, és nem él eléggé a saját kreativitásával sem. Nem mer, nem képes teremteni, „egyébként is minek?” – gondolja, hiszen a világ velejéig romlott, felborult az értékrend, szemétgyártás folyik, nincs értelme, látszata… Mindebben rengeteg igazság is van, mégis – többször kipróbáltam – ha átadom magam ennek a gondolatnak, akkor végtelen deprimáltságot, reménytelenséget, kiúttalanságot látok. Ha mindezt elhiszem, hosszú távon lehúz. Úgyhogy inkább nem adom át magam ennek a mozinak.

Az értelmiségre jellemző az is (mondom, akinek nem inge, ne vegye magára, ez csak egy vélemény a sok közül, és nyilván csak akkor érdemes vele foglalkozni, ha benyom bennünk valamilyen gombot – divatos kifejezéssel élve), hogy mindezen felsorolt dolgokkal együtt lehasítja magát a bőségtudatról is. Az izolációja, elkülönültsége miatt (ami az intellektuális gőgjéből fakad) nem engedi meg magának a komplexebb gondolkodást és életet. Túl komolyan veszi magát, elhiszi a szerepét, sokukra pedig rá is fagy ez a szerepjelmez. És mivel a világot igazságtalannak éli meg, ezért van az is, hogy többnyire anyagilag nélkülöznie kell. De hát ez régen is így volt – gondolják sokan – az értelmiségi és a művész csóró. A felszínes, csörtető, pöffeszkedő, nyomuló bagázsnak bezzeg van mit a tejbe aprótani. (Jellemző rájuk az irigység, amit többnyire még maguknak se vallanak be.)

....kattints a teljes cikkért: 

http://www.ujegyensuly.hu/helyem-a-vilagban/soma-mert-nem-szeret-engem-az-ertelmiseg