Nemrég újból hallottam ezt a klasszikus (sokszor hallott) mondatot egy ismerősömtől. Sőt, ismerek olyat, aki ezt meg is lépte.

Magunkhoz kell inkább hűnek lenni?

Természetesen mindenki a saját életét éli, amihez – amíg a miénkbe nem avatkozik be – nincs közünk, de felmerül bennem a kérdés: hol van az igazi szeretet egy ilyen kapcsolatban? Egyáltalán: mit jelent az önmagam és a másik szeretete? Mindenesetre ha mi így gondolkodtunk volna a férjemmel, már rég nem lennénk együtt, amit szerintem mindketten bánnánk.

(Igaz, ő nem „megcsalt”, hanem miután én éveken át csaltam, ő egyszer volt szerelmes 2 évig. Hál’Istennek: Így tudott kiegyenlítődni a számlánk! Ugyanis ha az egyik fél fájdalmat okoz, és a másik nem ad vissza kevesebbet – mert így tud ez majd leépülni – akkor a másik adós marad, ami a kapcsolat bomlásához vezet. Ez Bert Hellinger egyik törvénye, amiről megtapasztaltam, hogy működik.)

No, de most vissza a feldobott témához: hol van az igazi szeretet egy ilyen kapcsolatban? Vajon mennyire tud feltétel nélkül szeretni, elfogadni egy olyan ember, aki ha őt megcsalják, akkor kilép a kapcsolatból? Akkor kit és mit szeret? A saját elveit, elvárásait? Egyáltalán: mi az, hogy megcsalás? Megcsalni, becsapni, hazudni, ezek a szavak keringenek a téma körül. Nyilván, ha tesznek egy fogadalmat, amiben megígérik egymásnak, hogy örökre (félelmetes kimondani is, vagy X időre – ilyet meg nem nagyon szoktak ígérgetni) hű leszek, ahhoz képest ennek az ígéretnek a be nem tartása valóban csalás, becsapás. És vajon az, aki ilyet ígér, nem csapja-e be magát, vajon nem csalja-e meg magát?

Én azt szoktam mondani: számomra egy fajta hűség van: az önmagamhoz való hűség, és minden más csak ebből fakadhat. És a saját magamhoz való hűség, vagyis a belülről feltörő tapasztalni vágyás, olyan sokáig volt bennem erős, hogy többször voltam együtt másokkal is a közel 27 év alatt, nem csak a férjemmel.

....kattints a teljes cikkért: 

http://www.ujegyensuly.hu/szex/aki-engem-megcsal-azt-elhagyom-hogy-is-allunk-a-huseggel