Addig jár a korsó a kútra…” Éveken át azt játszottam, azzal szórakoztattam magam, (mintegy szerepjátékképpen – színésznőnek készültem közel 20 éven át), hogy a testben-lélekben totálisan hűséges férjemet gyanúsítgattam. Sosem gondoltam komolyan, nagyon ritkán följövő szerepjáték volt számomra, hogy a ruháit szagolgattam, és elképzeltem, hogy épp a szeretőjétől jön. Aztán amikor házasságunk válságában (ezt is én kezdeményeztem) beszerelmesedett, megismertem a féltékenység mélységes poklát. Sose felejtem el, volt egy pillanat, amikor olyan szinten szenvedtem és szorongtam, hogy ebből a mélységből egy pillanatra kiszakadva képes voltam ráeszmélni, hogy: „hiszen ez nem is az én szenvedésem!” Kitapinthatóan éreztem, hogy olyan mélységbe zuhantam le (szippantott be), ami az anyai nagymamám szenvedése volt, aki 34 évesen özvegy maradt a 2. világháborúban, ám ezt soha nem fogadta el lelke mélyén, és egy életen át visszavárta a férjét. ( Soha többé nem volt utána férfivel.)

A féltékenység pszichológiai gyökeréről hadd szóljak pár szót. Az első kapcsolat, ahol a féltés és a másik (legfőképpen az anya, vagy a gondozó) elvesztésének a félelme megjelenik, az a megszületés és az azt követő nagyon rövid időszak. Képesek vagyunk az úgynevezett regressziós spirálon visszazuhanni abba az állapotba, amikor már nem a jelenben vagyunk, hanem abban a korban, amikor drasztikusan leszakadtunk, elszakítódtunk a szeretett személytől. Az előző rendszerben az volt a „csodálatos” idea, kitaláció, hogy a rendes asszony, a szocialista állampolgár, három hónapos csecsemője mellett már vissza kell, hogy menjen dolgozni, hogy építse a kommunizmust. És az anyák szótlanul és szépen, leválasztás és fokozatos beszoktatás nélkül beadták a bölcsődébe a gyermekeiket. (A 60’-70’-es években volt egy hullám, ami még azt is terjesztette, hogy a tápszerben több tápérték van, mint az anyatejben.) Ez a leválasztás nélküli bölcsibe adás maga az őstörés. De ennek persze nagyon sok válfaja létezik, és az is egyéni, hogy ezt ki hogy dolgozza föl.

A tudatalattink minden információt tárol. Pontosan bennünk van akár a tudatalatti, akár a sejtmemória szintjén, annak az emléke, amikor az anyánk (vagy a szeretett személy) nem volt ott, amikor egyszer csak eltűnt akkor, amikor számítottunk volna rá. (Az első ilyen radikális húzás már maga az volt, amikor az anyától közvetlen a szülés után elvették a gyermekét, akit aztán függetlenül az ösztönszükséglet adta igényeitől és testsúlyától, 3 óránként toltak ki a fakkból szoptatni. Már itt elkezdődött az emberiség neurotizálása…) De visszatérve a témára, valami őstörés történt.

És az, aki kóros féltékenységet él át ( persze ez elég szubjektív, hogy kinek mi a kóros), az valójában visszazuhan a múltbeli sérüléséhez.

A kóros féltékenységre hadd idézzek egy Nők Lapja Café-s levélíró soraiból. A nő leírja, hogy sem tettben, sem félrenézésben, de még gondolati szinten sem foglalkozott soha más férfival az életében a párján kívül. Viszont a férje olyan szinten féltékeny, hogy már ki van tőle idegileg. Gépkocsival jár a munkahelyére, a férj pedig kicentizte, hány kilométer a munkahelye, mikor van vége a munkaidőnek. Minden nap megnézi a benzinórát, hogy mennyi benzin fogyott, és ha negyed órával később érkezik, akkor már hívja őt telefonon. Ehhez nyilván kell egy feleség is, aki ezt megengedi. Ismerjük jól a húzd meg-ereszd meg elvét: minél jobban rátelepszel a másikra, minél közelebb mégy hozzá, annál taszítóbb leszel, mert a vonzáshoz, ha a mágnes példájában gondolkodunk, kell egy bizonyos távolság. Ha az egyik mágnes rácuppan a másikra, ráfekszik, megfojtja, ott már nincs vonzás, mert csak azt érzed, hogy túl közel vagytok egymáshoz. Ha túl nagy a távolság, vagy plátói a vonzalom, akkor ott sincs meg a vonzás. Optimális távolságnak kell lennie ahhoz, hogy a vonzás két ember között kialakulhasson és megmaradhasson. Amikor már olyan szinten szorong valaki a másik elvesztésétől, hogy már a kilométerórát és a perceket lesi, akkor ez az ember, nem a jelenben él. Nem autonóm és nem felnőtt, hanem regresszióban van. Egy kisbaba lelki szintjén. Egy kisbaba, aki retteg, hogy az anyja (vagy aki nevelte) otthagyta, vagy megint ott fogja otthagyni. Tehát van valami, amit nem tudott feldolgozni a korábbi életszakaszából, és újra és újra visszazuhan ide, mint a beakadt, szkreccselő lemezjátszó tűje.

A kóros féltékenységnek az oka persze nem csak az anya elvesztése lehet, hanem bármely szeretett személyé. A túlzott féltékenység átélésekor tudattalanul újra és újra felidézzük ezt az élményt. ( Aktiváljuk a belénk égett negatív mintát.)

Ahhoz, hogy ettől megszabaduljunk, úgy gondolom, mindenképpen optimális valamiféle terápiás módszerrel segítenünk magunkat. Sokszor nem is tudjuk, mennyire nem vagyunk a jelenben. Hiszen egy lelkileg egészséges felnőtt alapvetően bízik magában, a másikban, pontosan érzi, mennyire fontosak egymásnak, és hogy ezek a kötelékek nem szakíthatóak el olyan könnyedén.

Egyetértek Bert Hellingerrel abban, hogy a hűség önmagában se nem jó, se nem rossz, ahogyan a hűtlenség se. Rengeteg olyan példát megtapasztaltam ( a magamén kívül is), amikor egy 3. személy jelenléte a kapcsolatot nem hogy elgyengíti, hanem megerősíti, felemeli. Más esetben persze épp ellenkezőleg. Erre sincs recept, hiszen mindannyian egyéniek vagyunk.

Egészen biztos, hogy mindennek az alapja az önbizalom. Ha nincs elég önbizalmunk, akkor nem tudjuk a saját utunkat járni, csak akkor, ha bízunk magunkban. Ki az, aki az önbizalmunkat legelőször megadja? Az anya. Mindenkit anya szül, ezért gondolom, hogy a nők tudatosságán, tehát a tudatos szülésen, a tudatos várandósságon, a tudatos anyaságon sokkal nagyobb hangsúly van, mint hinnénk. Nézzünk körbe, mennyi remek nőt lehet látni, egyik szebb, mint a másik, és mégis rengeteg köztük az önbizalom-hiányos. Nagy többségük azért, mert valahol sérült az anya-gyerek kapcsolatban. Vagy, mert azt éli meg az illető, hogy az anyja, apja (nevelője) nem szerette eléggé. Úgy gondolom, ezt az alapsérülést is lehet gyógyítani, de hosszan tartó tudatos munkára van hozzá szükség. Másrészt a léleknek is van egy öngyógyító képessége. A lényeg, hogy képesek legyünk a jelenben a saját életünket élni.

Mi vagyunk az első olyan generáció, akik a spirituális ébredés, a bontakozó tudatosság és önismereti munka kapcsán elkezdtünk, és elkezdhetünk azon dolgozni, hogy úgy az egyéni, mint a generációs (és bennünk levő) sérüléseinket feldolgozzuk. És ehhez sorra kapjuk az újabb és újabb segítő technikákat, módszereket, könyveket, útmutatásokat.

Mikor valaki önbizalommal teli, egészséges, és észreveszi, hogy csalja a párja, - mert ez bárkivel megtörténhet- akkor először is nyilván fölvetődik a kérdés, hogy én mit nem adok meg neki, amit egy idegennél keres, miért van arra szüksége, hogy félrelépjen. A választási lehetőség: együtt maradunk, vagy sem? Én úgy gondolom, a valódi szeretet erősebb kötelék, mint az ego sértettsége. Ha két lélek ( és test) összetartozik, dolguk vagy egymással, akkor ezt a fájdalmat érdemes megtanulni feldolgozni.

Hiszen mi az az, amit a másikban birtokolhatunk? A testét? A szexualitását? A vágyait, az időbeosztását, az érzését, a gondolatait? Mit? Ismét Hellingert idézem, aki azt mondja: túl nagy kérés az egy életen át tartó hűség. Én pedig azt mondom: a valódi hűség belülről fakad. Az igazi hűség csakis az önmagamhoz való hűségből fakadhat.

Feldmár András írja: „Csak akkor szeret valaki, ha szabadabbnak érzed magad vele, mint amikor egyedül vagy.” Egy féltékeny ember mellett ez pedig lehetetlen.

Szerintem is attól szexi a másik, ha nem csimpaszkodik, ragaszkodik, birtokol, köt, hanem van benne annyi önbizalom, hogy megengedi a másiknak az autonómiát, és azt, hogy szabad legyen. De az, aki állandóan visszazuhan egy korábbi fejlődési fokra, a sérült kisgyermek szintjére,(regresszió) akit otthagyott az anyja, mert amikor kellett volna, nem volt vele, az nem tud szexi lenni, mert nem tud partner sem lenni.  Ilyenkor nem a partnere lesz a másiknak, hanem a gyereke. A gyermekére pedig semmilyen normális ember nem vágyik szexuálisan.

Úgyhogy kedves embertársaim, az én szerény javaslatom az (aztán mindenki eldönti, mihez kezd ezzel), hogy érdemes megvizsgálni a féltékenységhez való viszonyulásunkat. ( Ne feledjük el, nem csak a párunkra lehetünk féltékenyek, de a testvérünkre, kollegáinkra, stb…is.) Nagy nyomorúság ezzel az érzéssel együtt élni, és nagy előrelépés a szabadság felé, ha ettől nem szenvedünk.

Soma Mamagésa

A cikk megjelent az Elixír Magazinban.