Néhány évvel ezelőtt Daubner Bélával beszélgetve beakadt bennem egy mondata: „minden kondicionálás kérdése”. Sokat gondolkodtam rajta, és oda jutottam, ha ez így lenne, akkor nem lennénk egyebek biorobotoknál. (Jelenleg abban az életperiódusomban vagyok, amikor nem az akaratot, hanem az intuíciót kezdem az életemben előtérbe helyezni.)
A problémákhoz, a szenvedéshez tudat alatt is ragaszkodhatunk
A kondicionálás hatalmas jelentőségét, szerepét és jelenlétét az életünkben viszont nem lehet megkérdőjelezni. És ha Pavlovnak annak idején sikerült egy ösztöntevékenységet átkondicionálni (a kutya nyála pusztán a csengő hangjának hallatán elkezdett termelődni), akkor mennyi minden van bennünk, ami kondicionálás, betokosodott, bemerevedett szokások sokasága. Nyilván, az önismeret témában szinte akármerre nyitunk, jönnek a minták, hitrendszerek, hiedelmek és ezek teljes rokonsága.
Ti megfigyeltétek már (ezek olyan finom, mélyről jövő bevillanások), hogy körülbelül milyen dózisú, mennyiségű problémára van szükségetek ahhoz, hogy a megszokás komfortjában legyetek? Mert hogy a megszokás nagy biztonság, még akkor is, ha adott esetben kellemetlen, de legalább biztos. És rengeteg olyan szorongó, a bizalomban, ősbizalomban sérült ember van, aki inkább választja a stabil, tuti, megszokott kényelmetlent, kellemetlent, minthogy lépne a lehetséges jobb lehetőség felé, ami persze új, és bizonytalan.
És igen, ha nincs meg a megszokott szenvedés, problémamennyiség, akkor az ember elkezdi tudattalanul is gyártani. Eszembe jutott az az idős asszony, aki egész életében a férjeit szidta, élete központi problémája volt az ő létük, lényük. Amikor bekerült egy otthonba (ahol már nem voltak férjek), jöttek a többiek, akkor velük volt a baj. A halál fele közeledve (ami a legnagyobb bizonytalanság, ismeretlen mindannyiunk életében) pedig már még inkább igényelte a stabilitást, így képes volt újabb és újabb problémákat gyártani. Soha nem ismerte fel a saját (tudattalan) szenvedés-szükségletét, és azt, hogy mindaz, amit maga elé rak, belőle jön.
Eszembe jutott az egyik szorongó (egykor pánikbeteg) barátnőm, aki – amikor nagyon ment neki az üzlete –, csak úgy tudta megtartani az egyensúlyát, csak úgy tudta ezt elfogadni, hogy kizárólag nehéz sorsú, szenvedő emberek életéről olvasott. Volt, hogy elmentünk heten barátnők a Balatonra, ahol a forró nyári napfényben összekapaszkodva mindannyian egy-egy gumimatracon „lifetáltunk” (lebegéssel egybekötött meditáció, már-már levitáció, azaz: lifetáció), ő pedig az árnyékban, fekete ruhában olvasta az orosz dokk munkások keserű életéről szóló könyvét.
Már 30 is elmúltam, amikor egyszer megjegyezte a férjem: „Mazsoli, akár boldogok is lehetnénk!” Nagyon sokáig nem ment. Annyi hozott, kapott, gyártott bánat, szenvedés, feldolgozatlan seb, sérülés volt bennem, hogy képtelen voltam a problémamentes, boldog életre. (Ennek köszönhetem, köszönhetjük az Öngyógyító könyvem, amiben leírom, hogy húsz éven át milyen sokféle módon dolgoztam a tisztulásomon, és teszem ezt azóta is.)
Őszinte, mély önismereti munka kell ahhoz, hogy meglássuk, mi munkál bennünk, és megtaláljuk azokat a módszereket, technikákat, amik által tisztulhatunk, változhatunk. Lépésről-lépésre, pontosan a magunk tempójában.
Csak azok a vágyak valósulnak meg, amelyek valóban a mieink
Többször gondolkodtam rajta, hogy higgyek-e a tízmilliószoros napban, aztán úgy döntöttem, hogy inkább hiszek. Egyrészt (ki)használom a sok százezer (vagy millió, ki tudja?...) ember által összehozott energiát – hiszen amiben sokan hisznek, az már csak ezáltal is létezik – , másrészt gyakorlom a hitemben való növekedést. Ráadásul mindig jó belőni a célokat, szándékokat, azokat az éber kívánságokat, amik valóban a lélek mélyéről jönnek. Máskülönben, ha nem onnan jön, előbb-utóbb mélyrepülést hoz.
Mindaz a hit, amit a „tízmilliószoros nappal” kapcsolatban támasztunk – az, amit most kívánunk, megvalósul – , szerintem leginkább arra való, hogy megfogalmazzuk a szándékainkat, hogy ezek megvalósulása által megengedjük magunknak a problémamentesebb, boldogabb életet. Ki-ki abban a tempóban, amit elbír.
Nyilván illúzió az, hogy minden vágyunk teljesül. Annak idején a Megasztérban három év alatt több mint 4500 ember produkcióját láttam, hallottam. Mindannyian úgy jöttek oda, hogy popsztárok akarnak lenni. Döbbenetes volt ilyen dózisban szembesülni azzal, hogy mennyire csekély az emberek önismerete. (És ez persze nem csak azokra vonatkozik, akik ilyen típusú műsorokba jelentkeznek.) Ráadásul épp akkor tanultam pszichológiából az identitászavarokat, és meg is tudtam fogalmazni: korunk egyik jellemző identitás zavara a selfdiszkrepancia, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a vágyott én-állapot, és a személyiségünkre-lényünkre szabott, valós én állapot között egy áthidalhatatlan szakadék van. Vagyis amikor illúziókat kergetve és építve olyasmire vágyunk, ami nem is a miénk. Nincs benne a paklinkban, amivel lejöttünk.
Szóval kívánok mindenkinek éber kívánságokat – ráadásul telihold is van ma, ami még inkább fokozza a bennünk levő kreativitást – és a saját magunkban való hit növekedését. És épp annyi problémát, amire tényleg szükségünk van.
...kattints a teljes cikkért!