Legutóbbi írásomban – ahol elsősorban a nőgyógyászati rák lehetséges okairól írtam, azt ígértem, hogy most a legszívmelengetőbb személyes történésekkel, és a nőket megbetegítő, lehúzó hitrendszerekkel folytatom a női onkológia témában az írásom.

Először a nőiséggel kapcsolatos hitrendszerekről írnék, amiket nem egyedül találtam ki és írtam össze, hanem több száz nőtársamat kérdeztem ki, hogy melyek azok a régről hozott, beivódott hitrendszerek, amikről úgy érzik, hogy nem csak lejártak, hanem blokkolóak és lehúzóak is. Persze jogosan tehetjük föl a kérdést, hogy jön mindez a női onkológia témába. Ahogy azt korábban írtam:  „tudjuk jól: a hitrendszerek meghatározzák a gondolatainkat, a gondolatok az érzéseket, azok hatnak az energia szintünkre, majd a testünkre.” A betegségek lehetséges lelki okairól számtalan könyv jelent már meg, egyre több helyen nyitnak ma már a nyugati orvoslásban is a pszichoszomatikus megközelítés felé. Én most a gondolkodás és a gondolatok, a hitrendszerek érzéseinket meghatározó erejére hívnám föl a figyelmet, hiszen abban a csodálatos szóban, hogy „egészség”, benne van az, hogy EGÉSZ, vagyis hogy egészében kell, hogy lássuk, nézzük az embert. Test, lélek, szellem, avagy a testünk, az érzéseink és a gondolataink egymással teljes összefüggésben léteznek.

Nos, nézzük, mik azok a hitrendszerek, gondolatok, amiket a ma női a legtipikusabbnak tartanak, és amiktől már egyre többen szabadulni szeretnének:

• Az igazi nőnek van gyereke.
• Az igazi nő hüvelyi úton szül.
• 30 éves korig optimális férjhez menni és szülni.
• Egy jó anya sokáig szoptat.
• Egy rendes nő nem csalja meg a párját.
• Egy rendes nő erkölcsös és a szexben nem gátlástalan.
• Egy jó anya tud és szeret főzni.
• Egy igazi nő hagyja magát irányítani.
• Egy erős nő tűr és visel.
• Asszony verve, pénz számolva.
• Asszonynak hallgass a neve.

Félre ne értsenek, nem azt mondom ezzel, hogy nem fontos és értékes szülni, sőt, ha lehet háborítatlanul és hüvelyi úton, vagy hogy nem nagyszerű szoptatni, vagy főzni tudni, hűnek és erősnek lenni, stb…hanem azt, hogy a XXI.század női már egyre inkább a saját életüket szeretnék élni, és nem a másoknak való megfelelni vágyásból szeretnének akármilyenek is lenni, hanem a saját, legbelső döntéseikből fakadóan. Az elmúlt 2 ezer év patriarchális időszaka annyi fájdalmat, lemondást, különféle jogoktól való megfosztottságot, alárendeltség és kihasználtság érzést gyűjtött föl a nőkben, hogy a ma női ha nem tudnak ebből kilépni, testüket-lelküket megbetegíti. A már említett Női Teljesség Csoportomban (NTCS) kérdőív formájában is kikérdeztem a résztvevő  jelenleg épp rákos, vagy abból meggyógyult, illetve attól félő nőket arról, hogy mennyire szeretik, fogadták el magukat, illetve mi mindent hoztak az anyukájuktól, és hogyan éreznek iránta. És egyáltalán: hogyan élik meg a saját nőiségüket. Azt kell, hogy mondjam: komoly tisztogatni valóink vannak minden szinten! (Ezt nyilván a férfiak is elmondhatják, még ha más szempontok szerint is, de az írás most nem róluk szól, bár össze vagyunk egymással kapcsolva, így valahol őket is érinti.) Nagy százalékban jelezték vissza azt,(és nem csak ebben a csoportomban), hogy nagyon terhelőnek élik meg a rengeteg rájuk rakódó elvárást, miközben persze csodálatos, hogy talán soha ennyi minőségében, szerepében nem teljesedhetett ki a nő, mint napjainkban. De ahhoz, hogy a ma női kiteljesedhessenek, vagyis egészségesek legyenek, el kell tudnunk engedni rengeteg hitrendszert, elvárást, amik ennek megvalósulásában akadályoznak. És mivel a nőgyógyászati rák jellemzően érinti a belső nemiszerveket, ezért a nőknek a szexualitásuk, saját nemiségük megélésében is bátrabbnak, önérdek érvényesítőbbnek kell lenni. (A szégyenek elengedéséről korábban írtam.) Egyszerűen szólva: el kell tudni engedni a „rosszlányságtól”való félelmeinket is, ami nem egyenlő azzal, hogy „rossz lányok” legyünk. Emellett érdemes elengedni az  „ahhoz, hogy elég jó legyek,jó nőnek kell lennem” illúziót is. Azt látom (és ez a férfiakra is épp így vonatkozik), egyre inkább nyomja és betegíti az embereket az a tévhit, hogy nem vagyunk „elég” jók. (A média hamis szépségideáljai ezt csak fokozzák.) Hihetetlenül ki vagyunk éhezve az önmagunk feltétel nélküli elfogadására! És most jöjjön egy rövid nagyon személyes vallomás attól a nőtársamtól, aki miután levették az egyik mellét, éveken át azt hitte, már nem lehet igazi, az életét élvezni tudó, merő nő, és hogy ráadásul ezt az egészet egyedül kell végigcsinálnia. (Ez is egy téves hitrendszer.)

„Az első műtétem után sokáig meg sem mertem nézni hogy néz ki a csonkított mellem. Aztán lassan hozzászoktam a látványhoz. Egyfolytában az járt az eszemben, ha elérkezik az idő azonnal plasztikai sebészhez megyek és rendbe hozatom. Aztán plasztikai sebész helyett, újabb műtét következett ahol már le kellett venni a mellem. Senkinek, még az ellenségemnek sem (bár az nincs is) kívánom azt az érzést, amikor felébredtem az altatásból és megláttam magam. Aztán újra a plasztikai műtét éltetett, de ez a tervem hamarosan füstbe szállt a bőröm miatt. Szerintem az a pillanat volt amikor bezárult bennem egy kapu, és megszűntem nő lenni. Egyszerűen csak éltem mint egy ember, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy nekem már mindegy. Én már soha többé nem leszek az a csajszi aki voltam. Bezárkóztam, nem szívesen jártam sehova, kerültem az embereket, elvoltam a magam kis világában. Ezeken persze sokat "segített" a kemó is, mivel érzéketlenné tesz, előre hozott klimaxot okoz stb. Legalábbis ezt sulykolta belém az orvosom is. Úgy képzeljétek el, én 3 évig még új ruhákat sem vettem magamnak, mert mikor megtetszett valami, csak annyit mondtam, hogy "minek?", nem kell ez már nekem.

Ez év elején viszont történt valami megmagyarázhatatlan dolog velem. Kirajzolódott magamról egy kép, ahogy ülök egy kényelmes, sötét, meleg kis gödörben összegörnyedve, szépen betakargatva finom homokkal. De én már ki akarok törni ebből a gödörből, és újra nő szeretnék lenni, újra élni szeretnék! Elkezdtem felegyenesedni, kikukkantani a gödörből, és kezdtem meglátni a barátokat akik körülvettek, de nekem eddig nem kellettek. Most tudtam csak meg, hogy mennyien szeretnek, és mellettem állnak. Még mostanában is előfordul, hogy visszakívánkozom a meleg kis gödrömbe, de valami mindig segít, és a szélén megállok. Viszont arra is rájöttem, hogy egyedül nagyon nehéz talpon maradni, el kell fogadjam a segítséget, amit 4 évig nagyon sikeresen eltaszítottam magamtól.

Ezért jöttem ebbe a csoportba, és egyre jobban érzem, mennyire segít, nyit és gyógyít ez az elfogadás, amit itt megélek.”

Bizony, egy ilyen elfogadó, szeretetteli légkör már elindítja az öngyógyító folyamatokat.  Mert hogy van egy ilyen csodálatos velünk született képességünk. És eljött az ideje, hogy beszőjem az ígért személyes történeteket is. Amikor 8.hónapja dolgoztam a Női Teljesség Csoporttal, eljutottunk a bizalomban és egymás elfogadásában, megértésében oda, hogy kívül-belül lemeztelenedhessünk egymás előtt. Önmagunk teljes felvállalása hatalmas erőket képes adni, tapasztalatból mondom. Ez konkrétan azt jelentette, hogy meztelenre vetkőzve mutattuk meg egymásnak azt a testünkön, amit nem szerettünk magunkon, akár a jelenben, akár a múltban. Azon testrészeinket, amiket nehéz volt elfogadni valamiért. Ott láttam a legtöbb heget, sebet, műtéti nyomokat, kinyúlt bőrfelületet. Ezt a „gyakorlatot” korábban női táboromban egészséges nőkkel is megéltem, döbbenetes volt szembesülni azzal, hogy a külvilág által is sugárzott női szépség ideál hogyan nyomorítja meg a nőket, és mi mindenről gondolják, hiszik nőtársaim, hogy nem elég jó, nem elég szép bennük. Ebben a testi-lelki lemeztelenedésben valahogy mindenki széppé vált, és éreztem, hogy nem csak az én szememben. Most  is látom magam előtt az az anyát, akinek a kis vékony, hajlott hátán a gerince mentén hosszú műtéti vágás nyoma látszott, vagy azt a nőt, akinek a bal melle  levétele után további komplikációk és műtétek jöttek, és ez hogy hagyott nyomot a testén. De leginkább az érzésre jó visszaemlékezni, ami abban az elfogadó térben kialakult köztünk.

A csoporttal való kapcsolódást a rendszeres közös esti meditációk is nagyban segítették. Ez arról szólt, hogy rendszeresen (hónapokon át) kiválasztottunk 4-5 nőtársunkat, akikről vagy úgy gondoltuk, hogy jól jönne nekik a közös energia küldés, vagy ők maguk kérték ezt. Leleveleztük a napot, az adott időpontot, és a személyek sorrendjét, a meditációra vonatkozó instrukció pedig csak annyi volt, hogy próbáljuk meg  nőtársunkat abban az állapotban látni, amikor egészséges, élettel teli, amikor minden rendben van vele, boldog, jól érzi magát a bőrében.Nyilván sokan vannak, akik úgy gondolják, ennek semmi jelentősége nincs. Nos, csak azt tudom mondani, próbálják ki! Nekem 7.éve van egy barátnői csoportom, (10 nőből áll velem együtt, „Bővérek”-nek neveztük el magunkat), évek óta velük is csinálom ezt. Aki bajban van, akinek gyógyulás, plusz energia kell, ugyanígy kiválasztjuk, és megbeszéljük, hogy adott időpontban (bárhol is legyünk) rágondolunk. Íme néhány visszajelzés ezekről a közös egymásra gondolásokból:

„Mivel nem tudtam, mit kellene tennem, először meditálni kezdtem. Véletlenszerű választásom egy belső gyermek meditációra esett és most először potyogtak a könnyeim. :) Utána vártam, csendesen és éreztem, hogy "itt vagytok", egyre erősödött a boldogság körülöttem. Régóta nem tudtam meditálni, most sikerült teljes mértékben elmélyülnöm, elcsendesednem. Egy gyógyító meditációt hallgattam (ezt csak fejhallgatóval érdemes, de úgy mindenképp: http://www.youtube.com/watch?v=j2smivRDSxQ )

Egyre több energia áramlott, aztán hirtelen megdöbbentő, "megmagyarázhatatlan" esemény történt: tűzforró lett a mellkasom. Ha más meséli, talán el se hiszem, csodálatos élmény volt. Behunyt szemmel feküdtem, de úgy éreztem, tele van tűzforró fénnyel a szívem, s onnan árad ki, messze-messze. Megnéztem az órát, ekkora volt fél 10. Még pár percig feküdtem, aztán kijöttem a nappaliba a családomhoz. Mintha ők is át lettek volna hangolva, érdekes volt, sokkal jobb kedvük volt, mint előtte félórával. Hajnali kettőig szinte "lebegtem", nem bírtam aludni, s a lánykám sem.”

Egy másik:

„Élmények, amiket  érzékeltem: elég jó hangulat uralkodott rajtam, tanultam, éreztem magamban a mocorgást, hogy változnak dolgok, gyerek jobban, egy kicsit minden a helyére került. Fürdés, ne zavarjatok, majd jövök, gyertya, elhelyezkedés, és előhívtam magam, simogattam, kedveltem, udvaroltam, és nézegettem. Egy idő után már csak körbe nézegettem, helyére kerültek a dolgok. Amikor beindul a dolog, lelki szemeim előtt egy hihetetlen kör alakú, majd küllőként a középpontban álló Rami felé irányuló sugarat véltem látni, aki kissé felemelkedett, és hát elbőgtem magam. Már másabb minőségű volt, mint az első kettőn, szép és tökéletes, megérkezett. Érezhető volt, ahogy átfordul felém a figyelem. Hagytam, hogy belém áramoljanak ezek a kis szikrák, nyalábok, megérkeztek a gondolatok is, amiket küldtetek, ahogy az orvos előtt állok és közli a jó hírt. És akkor pillanatra óriás voltam, aki tudta, megcsinálta, hitből, szeretetből, érezve a felelősséget, összekötve mindennel, szeretve magam, derűsen. Egybe voltam, minden szinten. Fizikailag végre elmúlt a fázósságom, kimelegedtek az ujjaim is, most is ezt próbálom, ezt beengedni, elengedni, had működjön bennem, általam. Lassan kialudt a nyaláb, apró kis szikrák maradtak a szereplőkben, és a kör szétesett. Ámbár az az érzésem már a rágondolással is kap egy-egy „löketet”, tehát az emlékezéstől is működni kezd egy pillanatra.”

És egy harmadik:

„Köszönöm Mindenkinek a tegnapi meditációt!

Ezúttal is nagy élmény volt. Rájöttem, hogy az önszeretetben még nagyon sokat kell fejlődnöm, s hogy túl szigorú vagyok magammal. Arra is rájöttem, hogy még mindig kínoznak a múlt sebei, hiába igyekszem tudatosítani magamban, hogy az már nincs, elmúlt... Éreztem a rengeteg szeretetet, ami tőletek érkezett. Olyasmi békés, boldog érzés volt, mint mikor elcsitul minden hajnalban, épp mielőtt csicseregni kezdenének a madarak. Ezúttal nagyon határozottan sikerült látnom magam egészségesen és boldogan. Épp úgy, ahogy többször leírtátok. Köszönöm Nektek!

Andi, úgy láttalak magam előtt, ahogy a fotón ülsz a székben. Majd kicsattantál az egészségtől, nagyon boldog voltál, sőt, kacagtál. Teljesen kiegyensúlyozottnak láttalak, egy szeretett személynek. Küldtem neked egy nagy, baráti ölelést. Aztán láttam magam előtt, hogy együtt örülünk veled az egész csoporttal, mert teljesen egészséges vagy. :)”

És ami a gyönyörű, a „csoda”, hogy ezek az együttlétek szinte minden esetben hoztak pozitív változást. Eszembe jut, amit 2.mesterem, Szepes Mária írt egy könyvében: „Az egyetlen realitás a csoda.” Ez azt jelenti, hogy amikor a csoda megtörténik, abban a pillanatban akarva vagy akaratlanul, de el tudtuk engedni a korlátozó hitrendszereinket, és eggyé válhattunk azzal, aminek mindannyian részei és részesei vagyunk.

Az írás megjelent a Pszichológia & Praktikus Magazinban