Kiknek, és miért lehet szüksége párterápiára, egyáltalán mi számít annak?

Én magam 24. éve élek együtt imádott férjemmel, és nyilván – mint ilyen hosszú kapcsolatban mindenki – nekünk is voltak hullám hegyeink és völgyeink, ami természetes is. ( Ez maga az élet…) Úgyhogy most röviden átadok néhány olyan tapasztalást, ami segítő, akár gyógyító, terapikus lehet a párkapcsolatban. Kb. 2 év után vettem észre, hogy már nem azzal az eufórikus szerelemmel vagyok érte oda, mint korábban, akkor még nem tudtam a szerelmi hormonok működéséről, nem igazán értettem, hova tűnt az a kezdeti lelkesedés, tűz, elképesztő szenvedély. ( Úgy gondolom, érdemes lenne a szerelem kémiáját a középiskolákban tanítani, felkészíteni a fiatalokat erre a folyamatra.) Viszont ösztönösen tettem, amiről éreztem, hogy jót tenne, úgyhogy kapcsolatunk 3.évében elkezdtünk szerepjátékokat játszani. ( Erről kicsit részletesebben később.) Számomra a párterápia nem csak azt jelenti, amikor egy pár felkeres egy párterapeutát, vagy bármely erre képzett szakembert, hanem amikor ők maguk felismerik, hogy el kell kezdeni plusz energiát rakni a kapcsolatba. Vagy azért, mert a kapcsolat elkezdett ellaposodni, vagy azért, mert túl sok a megoldatlan konfliktus. Ezek azok a helyzetek, amikor jól jöhet a terápia ( idézőjelben, avagy anélkül…).

Megértés és rálátás a szerepeinkre

Az életben nagyon sokféle szerepben, szerepszituációban vagyunk, gyakorta van olyan, hogy egészen más személyiségjegyek, jellemzők jönnek elő adott helyzetekben. Más minőségeket élünk meg mondjuk a szülői szerepben, vagy szerető hitvesként az intim pillanatokban, avagy a munkában, baráti, különféle rokoni, kollegáris, stb…kapcsolatokban. A hétköznapok, az anyai/apai teendők, közös villanyszámla, házi munkák, stb…gyakran ráűlnek a párkapcsolatra, ezért fontos, hogy tudatosan is ki tudjuk magunkat „szedni” ezekből a helyzetekből, és képesek legyünk intimitást, játékot, újat, lendületet vinni az együttlétekbe.

Igen ismert és tanulságos a híres stanfordi börtönkísérlet, ahol pszichológiai szempontból vizsgálták az emberek fogságban való viselkedését. A résztvevő önkéntes diákok fele fogoly lett, a másik fele az őrök szerepébe került be. ( Hogy ki mi lett, pénzfeldobással döntötték el.) A kísérletet azonban a befejezés tervezett ideje előtt – hat nap után – félbe kellett szakítani, mert az alanyok viselkedésükkel veszélyeztetni kezdték egymás testi és lelki épségét. Vagyis  tudattalanul is elkezdtek a szerepnek megfelelni. Susan Maushart kétszeresen elvált nő az Asszonysors című könyvében arról ír, milyen hosszú idő volt, amíg rálátott arra, hogy hogyan változott ( és romlott) feleségként a kapcsolata a párjaival, mert tudattalanul is elkezdett valamiféle feleség szerepnek megfelelni. ( Sokszor nem is tudjuk, mennyire hat ránk a sok hozott minta, berögzült hitrendszer, és mennyire nem a saját életünket éljük.)

Mivel jelenleg óriási változás van a kapcsolati és szerepmintákban, pontosabban elindult az individualizáció, a mintákról való leszakadás, korunkban még nagyobb jelentősége van annak, hogy önvizsgálatot tartsunk: mennyire vagyunk önazonosak , illetve mennyire akarunk valaminek, valakinek megfelelni. Az egymáshoz való alkalmazkodás helyett azt mondanám: az egymás ( és persze önmagunk) megértésen van a hangsúly. Mi motiválja a másikat, mért arra képes, amire? Már a másik megérteni vágyása egyfajta „terápia”, hiszen sokszor azt sem tudhatjuk, vajon a másiknak mit jelentenek azok a szavak, mondatok, amiket kimondunk.

Az örök játszó gyermek-én jelentősége

Ha elhisszük a szerepeinket, ránk ég a jelmez. ( Erre mondja a pszichológia, hogy: inflált személyiség.) Ha hagyjuk magunkban az örök gyereket , a játszó ént betemetni, akkor elveszítjük az önmagunkkal való mélyebb kapcsolatot a felnőtt szerepben, és ez ráűl a kapcsolatunkra is. Ha magunkkal ( lelkünkkkel, önvalónkkal) nem vagyunk kapcsolatban, mással sem lehetünk. Nem lesz se igazi jelenlét, se igazi feloldódás, minden szinten való egybeolvadás.

Ahogy írtam, mi már a kapcsolatunk 3.évében elkezdtünk szerepjátékokat játszani. ( „Műsorszolgáltató Nagyiparos Mazsola”, „Huncut úttörővezető”, „Játékos Mazsoli”, hogy csak néhányat mondjak a sok-sok Gyuritól kapott becenevemből.)Kreatív játszó gyerekek lehettünk, ami persze abban különbözött a gyermekévek játékaitól, hogy belevegyült az együttlétbe a szexualitás is. Íme néhány a szerepjátékaink közül: hangképző tanár és tanuló énekesnő, főnök- titkárnő, rabszolga és rabszolgatartó, kertész és „asszonyom”, házibulira tévesen érkezett lány, és neki ajtót nyitó idegen vendéglátó, egy panzióban megszállt idegenek, ott ragadt pizzafutár, stb..és amikor már megvolt a leánylakásom, oda csak 2 szerepben jöhetett fel a férjem: vagy ő volt Géza a karbantartó ( amikor több minden elromlott, csepegett, stb…tehát szerelni kellett), én pedig Tecuka ( aki mindig természetben fizetett), vagy én voltam Sziang Pej, a gésa, ő pedig a kuncsaft, óránként 10 ezer ft-ért ( ami nem konyhapénz volt). A játék mellett külön gyógyító és emelő hatása volt az „újdonságnak”, amit egy elképzelt, eljátszott „ismeretlen” csempészett bele a kapcsolatba. Gyakran emlegettem is a férjemnek ( akivel a szerepjátékok hatására most már kb. 70%-ban magázódunk), hogy: „maga mellettem eleve poligámiában él!”

A szeretetnyelv felismerése

Gyakorta tapasztaltam a nekem megnyílt nők elbeszélései alapján, hogy problémát okoz az, hogy nem ismerjük föl a másik szeretetnyelvét, vagyis hogy ő személyiségénél, lényénél fogva a szeretetet mely módon képes leginkább kifejezni. Ezúton ajánlom Gary Chapman népszerű könyvét az 5 szeretetnyelvről, amit én kiegészítek egy 6.-kal. Íme az általa leírt 5:

1.Elismerő szavak 2. Minőségi idő 3. Ajándékozás 4. Szívesség-figyelmesség 5.Testi érintés, és amit én még 6.-nak beveszek: a minőségi csend és egymásra figyelés.

Hosszú idő volt, amíg rájöttem, hogy az úgynevezett „minőségi idő”, azaz a mindkettőnket töltő szabadidős együttlét  kitalálása, megszervezése ( pl. : kirándulás, mozi, színház, koncert, baráti vacsora megszervezése, vagy akár egy új étterem, helyszín, stb…felfedezése) az én drága férjem szeretetnyelvében nincs benne. ( Tapasztalatom szerint ez inkább a nőkre jellemző.) Sokáig követeltem tőle, sőt, hánytam a szemére, hogy mért nem. Míg rájöttem, és elfogadtam, hogy ő leginkább az elismerő szavakkal, ( elképesztő, mennyit dicsér és becéz), a különféle szívesség-figyelmességekkel ( magától rendszeresen ellenőrzi a kocsimban az olajszintet, az ablakmosó folyadékot, irtja a gépemről a vírusokat), és a rám figyeléssel, no meg az isteni csókokkal fejezi ki a szeretetét. Én meg vagyok a  „Műsorszolgáltató Nagyiparos Mazsola”, aki persze szereti szavakban, érintésben és ajándékokkal is kifejezni a szeretetét, és viszonylag elég keveset van (vagyok) mellette csendben.

A segítő 3.

Bizony van olyan, hogy ahhoz, hogy megmaradjon ( sőt, szintet lépjen, hiszen ami nem öli meg a kapcsolatot, az erősíti) a kapcsolat, szükség van egy 3.jelenlétére. Ő a szerető, vagy egyenesen az, akibe mi, vagy a párunk szerelmes lesz. Nem csak sok embernél láttam, hanem magam is megtapasztaltam (oda-vissza) ennek a fájdalmas, ám jótékony hatását. ( Erről a Tiszta szex c. könyvemben részletesen is írok.) Azok számára, akiknek a kapcsolatában van perspektíva, és nyitottak a fejlődésre, nagyon sokat hozhat az a bizonyos 3. ( Aztán persze ismerek olyanokat is, akiknek annyira sérült az egója, hogy az első félrelépésnél otthagyták a másikat. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: mi a különbség az önmagunk, és a másik szeretete között…) És megint csak bejön a képbe a megértés. Mért tette a másik? Vagy akár én? Mért volt rá szüksége, vagy nekem mért kellett? Mit adhat ez az egész? Hogyan engedjük el a sérelmeket, és építsük újra a bizalmat? Mi hiányzik? Vajon elég szabad vagyok-e a másik mellett?

Néha a legtöbb, amit a másiknak adhatunk, a hiányunk

Tudjuk jól, két mágnes között ( + és - , azaz férfi és női pólus) akkor van az a bizonyos magnetikus vonzás, ha megvan a kellő távolság. Ha túl nagy a távolság ( Javier Bardem és köztem ) , akkor sincs vonzás, viszont ha egymásra cuppan a két mágnes (túl sok és túl közeli együttlét, az autonómia hiánya, társfüggőség), akkor az egy idő után fullasztó lesz. És mivel ez is csak egy hasonlat, külön szólok az intimitásról, ami minden bensőségesebb kapcsolat esszenciája: a másikban való felolvadás állapota.

Hosszú távon igazán vonzó csak egy autonóm ember tud lenni. Ehhez pedig autonóm tér, saját idő is szükségeltetik. Azok, akik görcsösen ragaszkodnak a másikhoz, akik alaptalanul is féltékenykednek, úgy gondolom, már nem elég  a kölcsönös, és esetlegesen minőségi kommunikáció, illetve az öngyógyítás. Érdemes szakember segítségével is feltárni, hol ragadt be bennünk az a sérült kisgyerek, aki nem bír egyedül lenni, és aki retteg, hogy anyu otthagyja őt.

Úgy szoktam mondani, hogy az a nagykorú, aki nem tud, és nem szeret egyedül lenni, annak esélye sincs arra, hogy valóban felnőtt legyen. Márpedig a legteljesebb két autonóm felnőtt ember párkapcsolata lehet.

Minőségi kommunikáció

Erről már olyan sok fórumon, csatornán volt szó, úgyhogy most csak röviden. Nyilván tudjuk, nekünk sem esik jól, ha a másik sértődöttségében, vagy indulatoktól fűtve a fejünkhöz vágja, hogy: az a baj, hogy te ilyen, és ilyen vagy! A minőségi kommunikációban nem a másikat minősítjük, hanem őszintén, és indulatok nélkül ( előtte hűtsük le magunkat!) elmondjuk a másiknak, hogy mi mit érzünk, mit, hogyan éltünk meg a különféle helyzetekben. Én ekkor ezt és ezt éreztem…Bennem ez azt hozta föl, hogy ilyennek és ilyennek éltem meg magam. Mi nők ebben persze többmérföldes lépéselőnyben vagyunk a férfiakkal szemben, hiszen mi hosszú idők óta arra vagyunk kondicionálva, hogy kifejezzük az érzéseinket. ( Ezúton ajánlom Alon Gratch: Ha a férfi beszélni tudna c. könyvét.) Szóval ezen a téren (is) érdemes a nőknek „még nőbbnek” lenniük, azaz még inkább megértőnek, elfogadónak, támogatónak. És közben persze azért megnyitni tudónak, inspirálónak, bizalmat ébresztőnek. ( Na…Kis híjján istennőnek…)

Nem létezik olyan, hogy „miattad”!

Ez a felismerés sok emberben válthat ki vitát, de ez engem már nem ingat meg abban a tapasztalatomban, hogy bizony a felnőtté válás során eljön az az állapot, amikor rájövünk, nem létezik a „miattad” kényelmes hárítása. Minden, ami egy kapcsolatban történik, kettőn múlik. Bizony mi magunk kellünk ahhoz, hogy benne maradunk-e helyzetekben, kapcsolatban, sérelmekben, illetve, hogy hogyan vagyunk képesek reagálni, megérteni. A hárítás, a másikra mutogatás, a spirituális szempontból alvó emberek jellemzője. Aki ebből nem tud kiszállni, játszmákba kényszerült energiavámpír lesz, akinek egyre nehezebb lesz, persze „mások miatt.” És hogy e téren ne csak tanácsot, hanem „kalácsot” is adjak, ajánlom Katie Byron: Négy kérdés című könyvét és módszerét, ami abban segít, hogy soha ne a másik megváltozásától tegyük függővé a saját jólétünket, boldogságunkat. ( Ha a keresőbe beütjük a nevét, rengeteg bemutatót kapunk a módszerről.)

Örömre fel!

Végezetül pár mondatban a legevidensebb dologról: tegyünk minél több örömöt magunkba, egymásba, a kapcsolatba! Tudjuk jól, hogy minden, amibe energiát rakunk, növekszik. Ha a szobanövényünk, az, ha a nyelvtudásunk, az, ha az izmaink fejlesztése, az, és ha a párkapcsolatunk, akkor az fejlődik. Ha a szexuális kultúránk, akkor pedig az. ( Utolsó ajánlásom mára: Jóni masszázs és Lingam masszázs c. könyvek, és hozzájuk járó DVD-k.) Régi „trükk” ez: képzeljük el, hogy előre megyünk az időben mondjuk 10 évet, 2014 van, és kapunk még egy esélyt, hogy másképpen, klasszabbul, bölcsebben csináljuk az életünket, kevesebb konfliktussal, szenvedéssel, több örömmel. Vajon akkor is így élnénk, így cselekednénk? Szóval szeressük azt a lányt/fiút, nőt/férfit, akik vagyunk, mert ha mi nem állunk ki magunkért, ha mi elhagyjuk MAGunkat, akkor mit várunk mástól? Az első lépés a párterápiában az önszeretet.

Örömre fel!

Soma Mamagésa

A cikk megjelent az Elixír Magazinban.